y = ü

s = sz (ahol az sz "selypes")

a=(rövid) á

e =(zárt) e

ä =(nyílt) e

A magánhangzók hosszúságát, akárcsak a mássalhangzókét, a betű megkettőzése jelzi: tulli ’vám’, tuuli (kb. [túli]) ’szél’.
Emellett a finn l hang sokkal keményebb, mint a magyar, és feljebb képzik – a nyelv hegyét valahova a felső íny és a szájpadlás közé nyomva.

Az is lényeges különbség, hogy az ng hangkapcsolatban a g néma, csupán az n ejtését módosítja [ŋ]-re (ez olyan, mint a magyarban a k vagy g előtt ejtett n). Ezzel szemben az nk kombinációt pontosan úgy ejtjük, mint a magyarban: kenkä [ˈkeŋkæ] (cipő) -> kengät [ˈkeŋːæt] (cipők).

A magyartól eltérően pedig a szóvégi o, ö is lehet rövid, pl. talo, Töölö, szemben a magyar kiejtéssel, amely önkéntelenül is megnyújtja a szóvégi o-t és ö-t.

Sajátos viszont az ún. gégezárhang, amelyet írásban nem jelölnek. Ez a hangszalagok hirtelen összerándulását jelenti. Ha a gégezárhangot mássalhangzó követi, akkor az előbbi hasonul a mássalhangzóhoz, klasszikus példa:
Tervetuloa! („Isten hozott!”) kiejtése: [tervettuloa].

A végződéseket a magánhangzó-harmónia szerint illeszti, azaz magas hangrendű szavakhoz magas, mély hangrendű szavakhoz mély végződés járul.
Pl.

talo – talossa („ház – házban”)

mökki – mökillä („házikó – házikóban”)